Huha, ez nagyon izgalmas cím, ugye? Egyrészt: hogy kerül oázis egy esőáztatta őserdőbe? Ja, persze ott van előtte a „beton”. De hát egy összközműves városba ugyanúgy nem állja meg a helyét a kifejezés…vagy beszéljünk az ivókutakról??!
Na, ez az egész szánalmas nyelvészkedés semmi másra nem volt jó, mint, hogy betöltse a kínos bevezető szerepét. Pedig lehetett volna így is:
„A minap amint a szürke és „felettébb páradús” városi klímában „tötymörögtünk” a tömeg közösségi közlekedés egyik jól karbantartott szekerén és néztük a (környezetvédelmi okok miatt nem sózott) síkos járdán pingvinként csoszogó sorstársainkat, megkérdeztem sárga kacsa módjára álmosan gubbasztó útitársnőmet: milyen zenét szeretne hallani a blog hasábjain?"
Oasis volt a válasz, amire homlokráncolással próbáltam elektromos kisüléseket generálni szürkeállományomban, hátha felébrednek rég elfeledett ismereteim a szóban forgó zenekarról. De mindhiába, az Oasist illetően egyetlen emlékem van: az, hogy egy ismerősöm nagyon szereti.:)
Sebaj, amíg épületes soraimat írtam, meghallgattam majdnem egy tucat dalt, majd elolvastam a wikipédia vonatkozó bejegyzését. (Itt szerepelt a „britpop” szó mint stílusirányzat, mely néhány éve szitokszóként szerepelt jazz-sznob szótárunkban a cimborákkal…de már elmúlt.) Szóval kellő ismeretekkel felvértezve választottam egyet a slágerek közül, mely talán ébresztőként hat a munkában senyvedő, vagy a pánikból vásárló sorstársaim számára:
Másodszorra pedig egy lírai dal, mely különösen aktuális. Utólag ugyanis rájöttem, az egész reggel a madarakról szólt: egy feketerigó kortárs dalokat énekelt a lakótelepen, a Duna partján papagájarcú galamb zsemlét reggelizett, miközben sirálykolónia keltette a tengerparti hangulatot. És akkor a kacsáról és pingvinekről még nem is beszéltem…:)