
Elsőként a kedvenc „Call me” Nancy Wilson szégyentelenül hanyag előadásában.
(Amikor ezt a számot felfedeztem az egyik korongon, éppen egy gyönyörűség titkos csodálata kötött le egy retkes MÁV kocsiban. A hölgy azóta sem tudja, hogy legalább 24 órán át életem szerelme volt.:)
Másodszor mindez bossa novába szelídítve, következzék a bájosan naiv hangú Astrud Gilberto brazilból:
Végül gondolván az epedni vágyó leányokra, de maradván a jazz háza táján, a következő számban egy bizonyos Jack Jones úr mutatja be milyen, ha valaki őrült szerelmi állapotában „felelőtlen” tárcsázásra ösztökél… nem is merem elgondolni, milyen következményei lehetnek egy ilyen beszélgetésnek. (Tiszta röhej, hogy egyesek a Bublénak tulajdonítják ezt az 1962-es Jimmy Van Heusen – Sammy Cahn zenét, azért ennyire nem jó a srác.)