Blikk stílusban: „Hallatlan! Világraszóló botrány a NapiLacin!! Már közel 120 nap telt el Klasszikus kommandó rovat nélkül. A dologról megkérdeztük H. Malvint (48) kispesti lakost, aki éppen óriás snauzer - törpe viziuszkár keverék kutyusát, Bélát (6) sétáltatta:
– Nem hiszem el, hogy elfelejtkeztek rólunk, kisnyugdíjasokról - ecsetelte a 14 éve rokkant Malvin (48). - A legfájóbb a dologban, hogy férjem azóta elutazott Ausztriába dolgozni – emlékezett vissza az elmúlt hónap eseményéről a könnyeit törölgető Malvin (48) uráról, H. Lajosról (51), aki 3 éve vesztette el wartburgját (†27) és kénytelen volt az oszták Gutensteinbe kőműves munkát vállalni a jobb megélhetés reményében.”
Na, mielőtt teljesen lemegyünk kuka-bulvárba elárulom, hogy mindez (a mulatságon túl) a kontrasztot szolgálta, a következő összművészeti értekezés felmagasztalása érdekében.
A következő percekben ugyanis Debussy szerintem legnagyszerűbb művét hallhatjátok, a címadó Egy faun délutánjá-t. A képzelet megkönnyítése érdekében közzétettem Színyei Merse Pál azonos témában készült 1867-es festmény vázlatát (azért nem a kiforrott művet, mert szerintem az túldolgozott, azaz a vázlat – mint oly sok Színyei kép esetében – sokkal élőbbre sikerült. Pál barátunk impresszionista vonzódását ekkor még jobbára csak a nyilvánosság elől elzártan merte felvállalni, a „nagy” képeken jófiú módra követte a dögrováson lévő müncheni akadémizmust. A dolog pikantériája, hogy Monet impresszionizmusa ekkor még éppen csak megszületett, szóval honfitársunk magánúton fedezte fel a sokat ígérő új irányvonalat.
Nem valószínű, de ekkor már elvileg ismerhette Mallarmé drámai monológját. A L’aprés-midi d’faune 1865-ben íródott. Íme egy részlet:
„Mikor tarkára gyúl e hamvas-aranyos fa,
Ünnepi révület száll a húnyt lombsátorba:
Etna! mikor Venus megszállja ormaid,
Lávádra helyezi szép szende sarkait,
S emészti önmagát a dörgő tűz a mélyében,
A királynő enyém!” (Weöres Sándor fordítása)
(Sajnos interneten nem lelhető fel a magyar fordítás, én is kénytelen voltam beszerezni egy kötetet. Érdemes elmerülni benne, úgy tizedik olvasatra már kezd érthetővé válni…:)
De jöjjön végre a zene, a vers ihlette prelűd 1894-ből, az utánozhatatlan Debussy megfogalmazásában. A zenében felfedezhető az áhított „virány” érzése… egészen pontosan az egész egy hatalmas lélegző virány!! (A legnagyobb sóhaj 3:50-4:10 között észlelhető.)
Személyes eszmélésem a műhöz kapcsolódóan egy öreg, görbe naspolyafa ágán bóbiskolva következett be 2002 virágillatú tavaszán. A zenét hallgatván azóta a következő képet vetítem szemem héjára: Nyár derekán, erdei tisztás szélén leheveredek egy árnyas tölgyfa alá. Szememet a békésen vándorló bárányfelhők nyájára vetem, átadom magam a rét halk zizegésének, a nehéz széna illatának, és várom a nimfák csókját és ölelését.
Aki pedig nem éri be ennyi öncélú locsogással, íme egy nagyszerű cikk a darabról:
