Főszerkesztői engedély alapján tovább folytatom a személyeskedéstől nem mentes irka-firkálást. Szerintem ugyanis a zene minden valamire való embert mélységében képes megérinteni, alakítani. Így képtelenségnek tartom egy-egy zenemű iránti személyes rajongásomat a személytelenség hangján megszólaltatni. Különben is: ha az ember a bőrét adja, ne csak a hátsóját ajánlja fel, nyúzzák meg egészen…:)A következő zenének éppen 10 éves jubileumi aktualitása van: ekkor lettem igazi Queen rajongó, az utolsó album ekkor ért el a hallójárataimhoz…illetve ekkor nőtt fel a dobhártyám a teljes átérzéséhez. Később – megszerezvén a 216 számot tartalmazó összest – megismertem, megszerettem és rongyosra hallgattam valamennyi korszakuk muzsikáját. Majd idővel beszámolok ezekről is, de most visszakanyarodván a jubileumhoz: tíz éve napi rendszerességgel erre a zenére száguldottam bringámmal a „My way”-en, ifjúkorom transzcendens ösvényén. Köszönet nővéremnek a walkmanért, uncsimnak az original kazettáért! Ezúton is megkövetem őket, amiért egy ideig nem fogtam fel a Queen értékét.
Az album bevezető (és egyben levezető) dala szükséges a kellő ellazuláshoz és az asztrálsík megtapasztalásához:
Azóta kicsit megnyírbálták szeretett fasoromat, de azért még érzékelhető a zöld-katedrális jellege. Miként a melllékelt ábra mutatja.
Ráadásként íme a dal „nyers” változata is, Freddie „Mr Bad Guy című szólóalbumáról. A klippet talán Bosc festészete ihlette.
