Bárzongorista. Ritka szakma. Van egyfajta bája.
Ülsz a barátnőddel valami hangulatos kávézóban. Körülöttetek zajlik az élet, a frissen főzött kávé illata terjeng a levegőben. Melletted az idős bácsika tartja az újságtartón az aznapi Nemzeti Sportot, előtte egy krémes és egy presszó kávé. A pincérlányok fekete rövid szoknyában, fodros fehér köténykében rohangálnak asztaltól asztalig. A pianínó a sarokban van felállítva. Előtte ül egy kissé görnyedt hátú, csokornyakkendős bajuszos tag, a fején kalap vagy sapka. És játssza a jazzt. Te pedig nem foglalkozol a napi gondokkal, a rohanással, csak egy rövid időre kiszakadsz a pörgős hétköznapok rideg valóságából, és átadod magad az élménynek.
John Paul Larkint szerintem mindnyájan ismeritek. Ha nem is ezzel a névvel, de ha azt mondom Scatman John, akkor biztos kiül a mosoly az arcotokra. Ő is bárzongorista volt, bár a siker inkább a hülyébbnél hülyébb gyorsabbnál gyorsabban kimondott szavainak köszönhető.
John már az égi zongorán nyomogatja a fekete-fehér billentyűket jó pár éve. De a munkássága, az a pár száma, - amit játszottak anno a TVk, rádiók - szerintem még hosszú éveken keresztül nem fogja elfeledtetni a bajszos, kalapos emberkét.
Boozefighter