Elértünk a hét végére. Kaptatok a nyakatokba egy újabb thrash metal dömpert dömpinget. Megkoronázva ezt, egy olyan írót szeretnék bemutatni, akit nagyra becsülök, pedig még nem is láttam, hogy bírja a sört:) Vidi az Úr neve és a raklapfos.blog.hu-n keménykedik tevékenykedik. Magyarul oszt, mint az állat:) Érdemes odaszagolni, miről is képesek egy raklapnyi szart összeírni:) Van egy olyan együttes, amit én nem merek a számra venni itt a blogon, mert rám is rám oltana... Ő százszor jobban ismeri, imádja a bandát, így ő ír róla nektek:) Fogyasszátok egészséggel és mivel ma van az idei év első aranypéntekje, este gurítsatok le vagy 10 sört Vidi tiszteletére:)
Nálam, ha a zene szóba kerül, akkor egyetlen zenekar ugrik be elsőre mindenkinek, mégpedig a Megadeth. Nem is értem miért?
Nekem a zenekart alapító riffmester, bizonyos David Scott Mustaine a hősöm, az ember elképesztő és ahogy utál, köpköd mindenkit, az pedig tanítani kellene. Én sem ma kezdtem, igencsak kispályás vagyok hozzá képest, de még így is kellemesen megosztom az embereket! Egyébként, ha az embert a düh és az elkeseredés hajtja, miközben az egész világ a képzelt ellensége, de állhatatos és makacs, csodákra is képes lehet, ahogy az a papír zsebkendős, nyáladzó amerikai filmekben ezerszer megjelent, mindjárt el is sírom magam, persze csak a hányás után.
1983 áprilisában kezdődött, amikor is New York-ba menet a Metallica kisbusza egy súlyos veszekedés, diszkrét köpködés után megállt egy utcasarkon és a súlyos alkoholfüggőségére, a folyamatos balhéira hivatkozva, két év közös zenélés után, kidobták Mustaine mestert, ami persze roppant vicces, ismerve az akkori Hetfield és Ulrich duót.
A végtelenül dühös Mustaine akkor és ott elhatározta, hogy saját zenekart alapít, amit ennek az évnek a nyarán egy józan pillanatában meg is tett, ugyanis egy véletlen találkozás után David ’Junior’ Ellefsonnal létrehozták a Megadeth-et, az amerikai thrash mozgalom egyik alapvetését.
Elindult a gépezet, ami a mai napig sikeresen pörög, több, mint 25 millió eladott lemez, több ezer koncert és visszavonhatatlan mainstream státusz, a folyamatosan lesajnált fém galaxisban.
Az eleje persze ennek is kicsit nehezen indult, de már akkor markánsan megjelentek az azonnal felismerhető megás stílusjegyek, úgymint a ritmusorientált végtelenül technikás riffelés, a komplexitás, a sok ember őrületbe kergető vinnyogó, fröcsögő ének, ami engem persze nem zavar, az utolsó hangig kidolgozott zseniális szólók és az azonnal agyba ragadó és paradox módon dúdolható dalok.
A végtelenül elszánt és céltudatos, ki ha én nem Mustaine folyamatos tagcserék közepette összerakott három zseniális lemezt, miközben úgy és azzal pusztította magát, amivel csak tudta, volt olyan album közülük, amit a stúdiózás után újra kellett tanulnia, mert semmire nem emlékezett.
Az évtized végére Mustaine nagyon kemény alkohol és drogproblémák közepette vergődött, magányosan küzdött a démonaival, szinte biztos volt, hogy Ő is, a zenekar is megy a levesbe, de csodával határos módon újfent összekaparta magát és újjáépítette a zenekart.
Junior-on kívül a változatosság kedvéért kirúgott mindenkit. Dobost hamar talált az ivócimbora Nick Menza személyében, ám a másodgitáros pozíció már egy kicsit keményebb dió volt. Képbe került a Panterával később híressé vált Dimebag (R.I.P.), aki csak a tesójával együtt vállalta volna, de így nem kellett, az Annihilator főnök Jeff Waters is, aki természetesen szintén nehéz emberként, nem akart másodhegedűs lenni, így ő is visszamondta, míg végül hosszas keresgélés után a Cacophony gitáros, a méretéhez képest brutális hajmennyiséggel rendelkező Marty Friedman lett a szerencsés befutó.
Összeállt tehát az etalon Megadeth, a fiúk kimosták a szűk farmert, felvették a magas szárú Nike cipőket, a töltényövet és azzal a lendülettel, lobogó sörényekkel megcsinálták minden idők legjobb metál albumát.
1990. szeptember 24-én, nem sokkal Dave huszonkilencedik születésnapja után megjelent a negyedik Megadeth album, a Rust in Peace, ami a billboard top 200-as listán az államokban a 23., míg a szigeteken a 8. helyen landolt. Dave bátyó révbe ért!. A lemez borítóján látható kép egyébként az albumon is megénekelt 18-as Hangárt ábrázolja, elől a Megadeth Eddie the Head-e vagyis Vic Rattlehead egy kapszulára támaszkodik, amiben egy földönkívüli tetem rohad, hátul pedig az akkori öt legbefolyásosabb ország csúcs vezetője, a brit és japán miniszterelnök, a német államfő, a szovjet első titkár és az amerikai elnök. Állítólag mindegyiknek küldött a Capitol kiadó egy-egy dedikált lemezt, amit valószínűleg rongyosra hallgattak a köcsögök.
A zseniális című rozsdásodj békében egyike a megismételhetetlen, felülmúlhatatlan, utánozhatatlan albumoknak, nincs mese örök metál klasszikus. A lemez rajta van minden idők legnagyobb hatású heavy metal lemezeinek 5-ös listáján, olyan császárok társaságában mint az Iron Maiden (The number of the Beast), a Black Sabbath (Paranoid), meg persze a Metallica (Master of Puppets).
Az egész lemezre jellemző a düh és a brutalitás, az elképesztő technika és a komplexitás, de ez sehol nem öncélú, hanem ellenkezőleg, olyan megoldások, dallamok, pillanatok vannak, amik azonnal beégnek az agyadba, már ha megmarad a fejed, az album meghallgatása után, főleg ha remasterelt CD-vel próbálkozol. A zenekar egy együtt lélegző organizmussá vált, mindenki a maximumot nyújtja, a hajasbaba Marty elképesztően szólózik, a gyerekarcú Junior és a macsó Nick brutálisan matekozva alapoz, de a lényeg a vörös fenevad Dave mester, aki a kántálásával és az eszement ritmusozásával küld végképp a sarokba mindenkit. Nincs pardon, itt minden a helyén van, minden stimmel, megszületett a tökéletes hangfolyam. Aki ezt nem hallotta, semmit sem hallott!
Az album kilenc dala, mind-mind egy jól irányzott ütés a világ, a politika, a társadalom, az emberi álszentség és nem utolsó sorban a háborúk ellem. A lemeznyitó Holy Wars... The Punishment Due kő kritikus reszelés-klasszikus, agresszió, matekozás, földrengés, brutalitás, fejvesztett őrjöngés, kirohanás a tetves háborúk ellen, egy szókimondó, harcos, politikus dal, amit a észak-írország értelmetlenség és a punisher képregény ihletett. Amit ebben a számban a fiúk művelnek, azt tanítani való, Nick eszeveszett dobolása, Junior fifikás basszusozása, Marty kiállása és persze Dave riffelése, fröcskölős arcba mászó kántálása, szólója egyaránt elképesztő, de az üveghang rece-fice a szám végi totális pusztítás előtt mindent visz. Elképesztő!
A második dal a Hangar 18, ami a földönkívüliekkel kapcsolatos összeesküvés-elméletekről szól, egy hömpölygő dallamfolyam, a végén egy totál idegbeteg szólóorgiával.
A következő négy szám a Take no prisoners, a Five magics, a Posion was the cure és a Lucretia annyi riffet és harmóniát vonultat fel, amiből egy zenekar egy egész életművet fel tudna építeni. Mindegyik vérengző fenevad, ami le akarja tépni a fejed, persze előtt biztonság kedvéért leharapja az összes végtagod.
Majd jön a gonosz hetedik, a Tornado of souls, ami szerény véleményem szerint a legjobb metál nóta, amit valaha írtak. Ennyi! Itt Dave egy párkapcsolati témát boncolgat, fröccsköli az arcunkba a megfejtést, aki a végén nem akarja teli torokból üvölteni a záró sorokat, annak egy diszkrét agycserét javaslok. Ez a szám a metál zene tökéletes eszenciája, a három Michelin-csillagos vacsorád a Fat Duck-ban, a Lamborghini Aventador a garázsodban vagy Freida Pinto az ágyadban.
Az ezt követő pokolian gonosz, húsbavágó Dawn patrol nem túl kecsegtető jövőképe után jön a pont az i-re, a Rust in peace...Polaris kettős képében, ami olyan, mint a Texas Chainsaw Massacre végén, a lemenő nap fényében örjöngő Leatherface, nem is lehetne méltóbb lezárása az albumnak.
Köszönjük fiúk! You've been great ... we've been Megadeth!
Aki nem hisz nekem, nézze meg ezt a videót, ami magáért beszél. Ez csak így lehet és csakis így érdemes csinálni!