Ezen szép arcú fiúkák kanadaiak, tudjátok, az az ország, ahonnan Terrance és Philip, a két „tehetségtelen fingóbajnok” származik, lehet, hogy szeretik őket és emiatt csak disszonáns hangokat rekkentenek elő altájékon. Mielőtt valaki megvádolna, hogy lecsúszik a blog a Kretén színvonalára megemlíteném, hogy ezen derék legények igencsak arcbamászós, brutális breakdownokkal tűzdelt matekszakos metálzenében utaznak. Korai lemezeik inkább kapkodó jellegűek voltak, az a vonal nem annyira a zsánerem, de ami a Minus the Herd című lemezen hallható, az mindjárt jobb: lassabb, kimértebb, kíméletlenebb trancsírozás, amitől még Kerry King is sírva csinál a liberójába brióst.
Mint látható, egyedül a dobos (baloldalt) használ jelentősebb mennyiségű sampont, a többiek inkább a zselé/olló/Baló György-féle triumvirátus sajátos egyvelegét alkalmazzák. A banda nevéből nyilvánvaló, hogy csak és kizárólag ioncserélt vizet isznak, esetleg szerették az ókori görög kultúrát és építészetet.
Ja, a nóta maga: kérem szépen, ezek a drága jó fazonok megírták a világ legőszintébb és legromantikusabb dalát, aminek szövegvilágát csakis Adyhoz meg József Attilához lehet hasonlítani. Hogy megidézzem a Rózsaszín Pitbullt: „a szöveg irodalmi igényességű.”