Az élet mindig képes felborítani az előre eltervezett menetrendemet, már ami a szabadidőm beosztását illeti. Na de sebaj, ami késik nem múlik, a legnagyobb pofon után is fel kell állni.A fájdalom múlandó, a dicsőség örök.
Bár odakint hiába süt a nap,fúj a szél és hűvös van. Nem igazán az a kellemes tavaszi idő. Ezért elutazunk képzeletben délre. A Mississippi deltához, New Orleans-ba. Talán tudjátok, hogy nem csak a Szentekről, a Crowbarról vagy a DOWNról, esetleg a Katrina hurrikánról ismert ez a vidék, hanem igen komoly jazz élet is van arrafelé.
A Galactic nevű jazz zenekar is itt kezdett el mozgolódni nagyjából a 90-es évek közepén. Szextett. Azaz 6 fős banda. Gitár, basszus, dob, Hammond-orgona, szaxofon és ének. Az első két lemezük még inkább az emészthetőbb, közönség barátabb jazz műfajában készült. Főleg instrumentális számok, 1-2 kivétellel, amikor már ének is van. Íme az első lemezükről egy száma 1996-ból, melyet a következő szöveg vezet fel egy kellemesen szétdohányzott hangú néger úriember:
„Ladies and Gentlemen! Welcome to New Orleans, Lousiana!...... Welcome to the thirld world!”
Aztán jött 1998-ban a következő lemez a Crazyhorse Mongoose. Játékosabb, groovesabb, déliesebb.
2000-et írtunk, mindenki az ezredforduló lázában ég, nem volt ez alól kivétel a Galactic sem. A late for the future albumuk merőben új felfogással készült el. Több torzított gitár, még súlyosabb basszus groovek. És feltűnt az egyik kedvenc hangszerem is pár számban. A szájharmonika. Ezzel a számmal ismertem meg, és váltam teljesen függőjévé a zenéjüknek. Hátradőlsz kényelmesen a székedben vagy elheveredsz a kanapén, netán keresztbe teszed a fotelban a lábad. Becsukod a szemed, feltekered közel maxra a hangerőt, és meghallgatod ezt az alig 1:41 hosszú kis szösszenetet. Mi az első kép, ami bevillan?
Nekem az, ahogy sétálok a vasút mentén a vadnyugaton, 40 fok meleg, fújja a szél a homokot és az ördögszekeret. Aztán egyszer csak hallom, hogy jön felém egy gőzmozdony. Pöfögve, fújtatva, egyre gyorsabban. Egyre közelebb és közelebb.
Ezután egy válogatás lemezt adott ki a zenekar. Vintage Reserve címmel. Minden jelentősebb, érdekesebb számuk hallható a korongon. Ez a lemez, mintegy előre vetítette, hogy bizony stílus váltás lesz a zenekarnál, egy új fejezet fog kezdődni.
A 2003-as Ruckus című lemezük már másabb volt, mint az addigi dolgaik. 1-2 számban pár helyen finoman megjelent a scratch finom elektronika, sokkal modernebb felfogásúak voltak a dalok.
2007-ben aztán robbant a bomba. De akkorát szólt, hogy ihaj. Mintha valami afro-amerika nehézsúlyúval bunyóztam volna, és benyeltem volna egy félelmetes jobb horgot.
From the Corner to the Block - A sarokról a háztömbbe
A lemezen szereplő dalok mindegyike vendég zenésszel készült. A számok sokkal funkysabbak, groovesabbak, a nagyközönség számára már tényleg emészthetőek, amennyiben fogékonyak az ilyesfajta zenére. És megjelenik a hiphop a számokban.
Rögtön a lemez nyitó száma - Nekem megvan (mire van szükséged?)
Figyeljétek meg, hogy a szájharmonika csak a háttérben van, nem a szóló hangszer szerepét tölti be.
Aztán a Hustle Up a mikrofonfejű Boots Rileyval. Akinek nem indul be a bugi a lábában az hülye vagy csak süket.
És végül de nem utolsó sorban két keményebb rapper által előadott nóta. Think back.
A zenekar legutóbb 2010-ben jelentkezett új koronggal a címe Ya-ka-May. Még jobban ráerősíttek erre a súlyosabb hipihopi témára, de ismét újítottak, és megjelennek latinos témák is. Így kell csinálni ezt gyerekek.
Nem is értem, hogy ennyire jó zenekarok miért nem jutnak el szélesebb közönséghez. Azt a kérdést már nem teszem fel, hogy Magyarországra miért nem jönnek el koncertezni... Annyi bizonyos, hogy a franciáknál és hollandoknál fel szoktak lépni egy-egy jazz fesztiválon.
És ez egy olyan zene, amire még én is táncolnék :)
Boozefighter